Hazafelé

Csütörtökön utaztam haza falura, ‘nyaralni’. Előző nap Feri bátyóval egyeztettem, nyári elfoglaltságaik közepette, melyik vonathoz tud majd kijönni elém. Abban maradtunk, este fél hétkor vár majd a rozsályi állomáson.

A Nyugatiból 12:20-kor indult az IC. Az albérletből – érzéseim szerint – kicsit későn indultam (sokáig pakolászgattam), de a menetjegy – sőt üdítő és olvasnivaló – vásárlás is belefért az időmbe. A vonaton a dohányzó kocsiban telepedtem le: kevesen voltak és a légkondi is normálisan működött. Újságot illetve mobiltelefonon híreket olvasgattam. A vonat Debrecenhez közeledve egyre lassabban haladt – kb. 20-25 perces késéssel érkeztünk a városba. Nem zavart a dolog, belefért: a csatlakozó járat negyed négykor indult tovább. A város határában kinézve az ablakon arra gondoltam: ‘röpke’ bő három és fél óra múlva otthon lehetek. Kár volt…

Debrecenben kb. öt percem volt az átszállásra. Először a vágányokat az állomással összekötő aluljáróban néztem körül, keresve a kijelzőkön a vonatom. Hiába. Aztán be az épületbe, a nagy kijelzőn is kerestem a járatot – ugyancsak eredménytelenül. No, ekkor már – biztos, ami biztos – megnéztem azt a papírost is, amelyen az adott állomásról induló vonatok vannak felsorolva. Itt fel volt tüntetve a fehérgyarmati vonat. Az is, hogy a hármas vágányról szokott indulni. Mivel az információ előtt sokan álltak, indultam a vágányhoz. Hátha.

Útközben belebotlottam egy vasutas hölgyeménybe – olyanba, aki a vonatokat indítja. Megkérdeztem, hol találom a fehérgyarmati vonatot. Apafán. Nem jött be a nagyállomásra – egy másik, menetrendszerint járattal (Nyíregyházára közlekedő személyvonat) juthatok odáig, ahol átszállhatok rá. Aham. És honnan kellett volna nekem mindezt tudnom? A hangosbemondóból. Remek, köszönöm az információt. Ekkor már – negyed négyen túl – letelepedtem a 8. vágánynál, ahova az említett személyvonat érkezik. Innentől már bőszen figyeltem minden ‘hangos’ információt: bár a járat, amelyikre vártam csak 15:34-kor indult, az érkezéséig egy szó nem hangzott el arról, hogy ezzel utazhatnak átszállással a Mátészalka felé készülők. A vonat beérkezik, felszállok. De a szerelvény csak nem indul. Megjelenik egy másik vonatindító hölgyemény, aki már azt mondja az érdeklődőknek, hogy a másik vágányról (7.) nemsokára indul a mátészalkai vonat. Valóban: menetrend szerint 15:58-kor egy személy. Ja, hogy vannak, akik tovább is szeretnének utazni? Passz. Bár ekkor már azt is emlegeti, hogy a korábbi fehérgyarmatit már elindították Apafáról – azért maradok a vonaton. Lesz, ami lesz.

A járat – késéssel – végül csak kidöcög a peronról. Pár perc múlva leszállva róla látom, nem csak én reménykedtem a reménytelenben. Persze az apafai állomás üres – a gyarmati vonat valóban elment. Na, ekkor telefonáltam először haza és Ferinek, hogy nem leszek fél hétre Rozsályban.

Valamikor 16:20 környékén aztán befutott a mátészalkai személyvonat. Ülőhely is akadt rajta, ahol minden bosszúságom ellenére gyorsan elszenderedtem. Jól tettem. Mikor egy órácska múlva felébredtem a szerelvény még mindig csak Hajdúsámsonban álldogált. Amely település – vonatja válogatja – kb. 15-20 percre van Debrecentől…

Mátészalkára fél hét körül érkeztem, ahonnan a következő csatlakozás Fehérgyarmat-Zajta felé 19:32-kor indult…
Ferenc segített rajtam: eljött elém egészen Szalkáig. Vagyis nem 2×10, hanem kb. 2×50 kilométert vezetett a kedvemért. Köszönet érte!

U.i.: Jelen panaszlat kivételesen nem a permanens vasutassztrájk folyománya. Mint napközben kiderült, most mindösszesen az történt, hogy három nappal(!) korábban „a debreceni vasútállomás irányítóberendezésének áramellátását biztosító rendszer – eddig ismeretlen okból – kiégett„…